Feltettem egy kicsivel nagyobb mennyiségű képet az útról ide. A képek között akad olyan, amelyik a napi beszámolókban is szerepelt már, de sok új kép is bekerült.

Néhány panorámakép is került fel ide.

Mivel mindenhol azt olvastuk, hogy Európában a norvégok megosztott első helyen vannak a hollandokkal az üzemanyag árakban, kicsit féltünk, hogy mekkora költsége lesz a 3000 km-es utunknak.

Szerencsére honatyáink nem szeretnének lemaradni e nemes versenyben és a júliusi jövedékiadó-emelés nagy lépést tett e téren is a felzárkózás felé. ;-)

Mivel nekünk dízeles autónk volt, erről van pontosabb információm, a benzinre elmondható, hogy a 95-ös nagy általánosságban 1-1.5 NOK-kal volt drágább a gázolajnál.

Gázolaj (dízel) esetén, amire figyelni kell, hogy két fajta található: a gépkocsikba szánt és a nagygépekbe (pl. traktorok) szánt. Nem tudom, hogy mekkora a különbség, illetve hogy csinálna-e kárt és mekkorát ez utóbbi egy normál autóban, de azért nem próbáltam ki.

A dízel ára nagyon nagy szórást mutat az országban területileg. Az árkülönbség akár 20-25 % is lehet. Azonban – megfigyelésem szerint – az egyes területeken nem nagyon van eltérés. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk a környék összes benzinkútján a dízel ára 10.3 NOK, legfeljebb 0.1 NOK eltéréssel, majd átkelünk egy kompon vagy egy hágón és odaát már egységesen 11.5 NOK körül alakul.

Az alábbi táblázatban a 2009. augusztus közepén tapasztalt árakat szedtem össze. Előre felhívom a figyelmet, hogy a táblázat egyáltalán nem teljes és reprezentatív, sem nem autentikus, inkább egyfajta miheztartás végett készítettem!

Ezek alapján nekem sikerült a 162 liternyi üzemanyagot 10.7 NOK-os (330 HUF) átlagáron tankolnom, ami nagyjából 10-15 %-kal drágább, mint itthon. Természetesen biztos találtam volna olcsóbb kutakat, s sokszor elmentünk a legjobb árú kút mellett.

Ami a fizetés illeti, minden kútnál lehet kártyával (Visa, Amex, MC, mind jó) fizetni, néha közvetlenül a kútnál, de általában ez a teljesen automatikus fizetés marad a norvég kártyatulajdonosok kiváltsága. Sok helyen felirat figyelmeztet, hogy ha nem belföldi a kártyád, akkor fizess benn a kutasoknál. Ez opciót mindig választhatod – feltéve, ha van kiszolgáló személyzet és nem egy teljesen automata kúttal van dolgod.

Most, hogy már magam mögött tudok pár ezer kilométert a norvég utakon, pár gondolat az autózásról. Röviden összefoglalva: imádtam vezetni kint!

Az utak minősége kiváló, az egész úton összesen, ha három-négy kátyúval találkoztam, az aszfalt sima, tiszta. Azonban figyelni kell, mert nagyon sok út keskeny. Ez nem csak a kis, hegyi szerpentinekre igaz, de helyenként a főutak is összeszűkülnek. Van, ahol szűkösen fér el két autó egymás mellett (ami esetenként ijesztő volt, hogy míg én nem éreztem annyira a kölcsön autót és gyakran lassítottam, a helyiek láthatóan hozzá voltak szokva az úthoz és pontosan tudták, hogy hol mennyi a hely és lassítás nélkül húztak el mellettem). Gyakran – főként a hegyi és a fjordokban futó utakon – nincs hely két autónak, főleg ha történetesen az egyik busz vagy teherautó. Ilyenkor vagy valamelyik fél megáll egy kiszélesedésnél, vagy visszatolat az legközelebbihez. Ebből a szempontból mindenki udvarias és türelmes volt.

Az udvariasság és nyugodtság az egész forgalomra jellemző. Érdemes felkészülni, hogy az itthonihoz képest a forgalom ritmusa jóval lassabb, ami részben az utak jellegének, részben gondolom az időjárásnak köszönhető. (Ezt a lassabb tempót érdemes figyelembe venni útvonaltervezésnél is.) A megengedett sebesség lakott területen 50 km/h, lakott területen kívül 80 km/h, azon a pár autóúton és autópályán pedig 90 km/h, azonban ezt gyakran felülbírálják táblákkal. Autópályán felfelé (akár még 110 km/h-s táblával is találkozhatunk), országúton sokszor 70 vagy 60 km/h-ra viszik vissza, míg lakott területen – főként iskolák közelében – 40, sőt 30 km/h-s táblákkal is találkozunk, s a zebrákat komoly fekvőrendőrök védik.

Apropó zebrák… Szomorú, hogy ezt le kell írnom, de Norvégiában az autók megállnak a zebránál és ezt a gyalogosok is tudják, s ennek megfelelően viselkednek. Honfitársaim, ha arra vetődtök, lehet gyakorolni! Hátha egyszer nálunk is szokássá válik. ;-)

Ami a sebességhatárokat illeti, az ottaniak – túlnyomó többségben – betartják. (Volt olyan, hogy egy konvojban mentünk 100 km-t egy pár autóval.) Érdemes is betartani, mert a bírságok az ottani bérekhez mérten is magasak. A legtöbb sebességmérő fix, telepített és tábla hívja fel a figyelmet, de találkoztunk kézi traffipaxszal is.

A hegyes, nyugati parton sok az alagút. Ezek némelyike pár száz méteres, de gyakori a 5-10, sőt ennél is hosszabb. (Lásd korábbi bejegyzésem!) Az alagutak megvilágítottsága, szélessége nagyon változó, de mind jól kiépített, leálló-öblökkel, menekülő útvonalakkal.

Említést érdemelnek még a kompok, amik elkerülhetetlen részesei az utazásnak. Tapasztalatom alapján sehol nem volt nagy tömeg (lehet, hogy mellékszezonban voltam), mindig felfértem az első kompra. A kompokról részletesen írtam korábban.

Még egy nagyon fontos információ autósoknak: nagyon sok az állat az utakon. (Tudom, nálunk is, de itt most valóban négylábúakra gondolok. ;-) ) Délen, amerre mi jártunk, ezek főként háziállatok: tehenek, kecskék és birkák, de északabbra fokozottan csatlakoznak hozzájuk a dám- és rénszarvasok. Ezért legyünk óvatosak, mert egy kanyar után könnyen találhatunk az úttesten békésen kérődző jószágokat!

Összefoglalva, mindenkinek ajánlom az autózást, aki szeretne csodálatos tájakon kényelmes tempóban, jó utakon, nyugodt forgalomban autózni.

Érdemes megfontolnia az autóbérlést,

• akinek nincs hegyi autózásban rutinja,
• aki nem fér a bőrében itthon az utakon, ha lát egy sebességkorlátozást
• aki klausztrofóbiás az alagutakban vagy komoly tériszonya van
• aki nem szeret, nem tud tolatni ;-)

Gyors bejelentkezés: hazaérkeztünk épségben.

Fáradtak vagyunk, nagyon nem bírjuk a meleget, de újra itthon!

Később még írok bővebben!

Reggel különösen hidegre ébredtünk. Ebben közrejátszott, hogy a faház apró radiátora nem igazán tudott lépést tartani az ajtó és ajtófélfa közötti hézagon bekúszó hideg levegővel, így a szobában sem volt valami meleg. Másrészt szállásunk kivételesen nem fjordszinten, hanem 600 méterrel a tengerszint felett volt. Harmadrészt ma korán keltünk, mert kivételesen időre szóló programunk volt.

Gyorsan, olajozottan készültünk össze és negyed 9-kor már az autóban ültünk. Megálltunk a tegnapi kilátónál (nem meglepő, hogy most mi voltunk az egyetlenek ott ;-)), majd lekanyarogtunk Geirangerbe. Éppen irodanyitásra értünk le, befizettünk a hajókázásra, s a maradék időben kidobtunk 10 NOK-ot internetre, amit semmire sem tudtunk használni. (Különös módon pendrive-unkat ugyan látta a gép, de minden könyvtár helyett exe fájlt látott, így estig kellett várnunk a tegnapi beszámoló feltöltésével.)

Míg a technikával viaskodtunk, el is telt az idő és indult a hajónk, ami egy viszonylag kicsi (azért vagy 100 férőhelyes) motoros volt. A hátsó dekk dugig volt emberekkel, mire felszálltunk, így az orrdekkre menekültünk, ahol a kilátás sokkal szebb volt, azonban a menetszéltől a másfél óra végére teljesen átfagytunk.

Az idővel nagyon szerencsénk volt: bár nem volt teljesen felhőtlen az ég, jutott napsütés is – főként az út elején. Fotóztunk, csodáltuk a Világörökség e gyöngyszemét. Elhajóztunk a Hét Nővér vízesés mellett, amely több, mint 200 méter magasból, mint hét fátyol hull alá. Ez nem egy nagy vízhozamú, dübörgő vízesés, teljesen más miatt szép.

Odafelé úton hatalmas sasokat is láttunk, s ahogy megzavartuk nyugalmukat, odébb szálltak. Visszafelé úton pedig – azt tippeljük –, hogy két delfin ugrált el az öbölben. (Mindenesetre nem úgy ugráltak, mint a halak, hanem egy irányban, ritmusosan és mintha vizet prüszköltek volna. Majd a zoológusok megmondják, hogy errefelé lehet-e delfin!)

Mire partra szálltunk ismét kisütött a nap, aminek átfagyott tagjaink nagyon örültek. Autóba szálltunk és elindultunk a Geirangerből kivezető másik úton: a 15 km hosszú szerpentinen, a Sas-úton, amely egészen egy, 1000 méteren fekvő tengerszemig visz fel. Innen lehet tovább menni – immár fizetés ellenében – az öbölre néző, 1500 méteres csúcsra, Dalsnibbára. Sajnos mire felértünk, a felhők ismét összezártak a fjord felett, így letekintve az öbölbe, az nem mutatta teljes valójában azt a képet, amit elképzelésem szerint napsütésben mutatott volna. Ettől függetlenül gyönyörködtünk a fentről kitárulkozó tájban: a fjordban, a kopár fennsíkokban és 2000 méter közeli csúcsokban, a nyári hótakaróban.

Azonban nem időztünk sokáig, mert a fenti 7 fokban a szél a csontunkig hatolt. Hamar elindultunk utolsó szállásunk felé, az Oslotól északra fekvő Slovika kempingbe. Az út, bár kifejezett látnivalót nem tartalmazott, mégis meglepően szépségeket tartogatott nekünk. Az ország belső része más módon, de szintén lélegzetelállító! Szerencsénkre az útvonaltervezőnk az 51-es útra vitt minket, amely egy hatalmas, lakatlan, érintetlen vidéken vitt át, fenn, az 1300 méterrel a tengerszint felett fekvő fennsíkon. A táj erre tisztára a Gyűrűk Ura film Lovasvég (Rohan) vidékét idézte: kopár, füves, dombos-hegyes táj, hatalmas sziklákkal. Mellékesen ez a kietlen táj egy kis izgalmat is hozott: előtte lakott területeken át és benzinkutak tucatja mellett haladtunk el és még 210 km-re elég üzemanyagom volt, ezért úgy döntöttem, hogy majd a következő helyen tankolok. A következő hely 115 km-re volt és a hegymenet miatt az üzemanyagom is gyorsabban fogyott. Picit izgultunk, hogy kihúzzuk-e addig. ;-)

A majdnem 400 kilométeres utunkat alig 6 óra alatt lenyomtuk, így fél 7-re megérkeztünk Slovikába.

Most már csak a csomagolás és a holnapi hazaút van hátra ebből a fantasztikus két hétből.

Kivételesen még egy tegnapi, pontosabban éjszakai történettel kezdem. A kempingben három fjordra néző faház volt, de este úgy tűnt, hogy csak mi leszünk ott. Éjfél előtt nem sokkal azonban a másik két házba is érkeztek. Mi már aludtunk, de felébredtünk rájuk. Kicsit hangosabbak voltak a kelleténél és a papírvékony falakon minden behallatszott. Figyeltük a beszédet és elsőre csak az tűnt fel, hogy tuti nem norvég, sem angol vagy német, de hamarosan rájöttünk, hogy magyarul beszélnek. Ott vagyunk Norvégiában, nem is a legfelkapottabb részén, s a szomszédba magyarul beszélnek! Meglepő volt. Aztán éjjel kettő körül már nagyon szerettünk volna aludni, de lelkes beszélgetésüktől, ami nem éppen suttogó volt, nem tudtunk. Így rászántam magam, s kimentem, szólni nekik, hogy talán éjjel kettő után picit halkabban is lehetni. Azt hiszem, a meglepetésük, hogy valaki magyarul szól hozzájuk legalább akkora volt, mint a miénk, mikor először meghallottuk őket. Legalábbis a dermedt hallgatásukból ítélve. Természetesen azonnal elhalkultak, s mi végre álomba merülhettünk. Reggel beszélgettünk pár mondatot velük. A társaság egyik része Norvégiában élő magyar, míg a másik éppen most érkezett Magyarországról.

Mi nem kapkodtunk reggel az indulással, miután úgy döntöttünk, hogy csak vasárnap megyünk hajókázni a Geirangerfjordra. Rggel még esett az eső, de lehetett látni, hogy nyugat felől szakadozik a felhőzet. Mire elindultunk már ragyogó napsütés volt, igaz az elmúlt pár naphoz képest hűvösebb. Utunk először nyugatra vitt, majd egy fjord partján végig. Errefelé már komoly hegyek vannak, a csúcsok nem egy helyen 1600-1800 méter magasan fehérlenek a hótól. Az utunk során értük el utunk legészakibb pontját (pontos adatokat később tudok csak mondani), majd nemsokára délnek fordulva bemerészkedtünk a trollok völgyébe. A trollok korábbi jelenlétére egy-két hegy és a belőle kiharapott darab is utalt, itt viszont már tábla is figyelmeztetett rá. Maga a völgy egy 890 méter magas hágóban ér végett, ahonnan egy vízesés zubog alá. Az út felfelé hajtűkanyarokban bővelkedő vagy egy tucat hullámot vető szerpentin. Közben még egy vízesés felett átívelő hídon is áthaladunk.

Mire felértünk, a völgy alján minket elkapó esőről már csak egy szivárvány és pár pamacs felhő árulkodott. Bár nem volt több 14 foknál a tűző napon és a szinte rezzenéstelen levegőben kellemes volt itt fenn elkölteni az ebédünket.

Már kettő óra is elmúlt, mikor újra útnak indultunk a hegy másik oldalán lefelé. Nem volt sietős nekünk, kényelmesen 50-es tempóval, többször meg-megálva ereszkedtünk alá a Nordfjord egyik belső csücskéhez, ahol Norvégiai körutunk utolsó kompozása várt ránk. A kompot éppen lekéstük, de nem nagyon bántuk. Itt a fjord tövében a szikrázó napsütéshez már 19 fok járt, így kellemesen feltöltődtünk. A rövid, alig 10 perces kompúton a felső dekken gyönyörködtünk a látványban.

Partra szállásunk után gyorsan kapaszkodtunk felfelé a völgyben és alig 20 perc múlva elértük a mai szálláshelyünket. Mivel elmúlt már 4 óra, lepakoltunk és úgy mentünk tovább Geiranger felé. A fjord nem véletlenül lett része a Világörökségnek: tekergő, szűk „csatornájának” partjai, mint két gigantikus fal szöknek az ég felé. Mielőtt leereszkedtünk a völgybe, fentről vethettünk egy pillantást a Hét Nővér vízesésre, igaz már árnyékban volt. A fjord egyike azoknak, amiknek egészen a végükig mély a vizük, ezért egészen idáig hajóznak be az óriás utasszállító hajók is. Most is láttunk egyet a kikötőben. (Meg társult hozzája még a parti őrség [köszönet Tibornak!] két hajója.)

A kikötőben sétáltunk egyet, foglaltunk helyet holnapra egy másfél órás sétahajókázásra, majd hazaindultunk a kempingbe.

Ma nem volt olyan tömött programunk, így sietnünk sem kellett. Azonban már olyan jól belejöttünk a „sátorbontásba”, hogy így is sikerült fél 10 körül elindulnunk. Az időjárás többnyire borult volt, de azért itt-ott kikandikált a kék ég.

Indulás előtt még lesétáltunk a Hornindals-tó (Hornindalsvatnet) partjára. A tó nagyjából 23 km hosszú és a legszélesebb részén 3.3 km széles. Azonban a közepes mélysége 237 méter és a legmélyebb pontja 514 méterrel van a felszíne alatt (ez utóbbival kiérdemelte Európa legmélyebb tava kitüntető címét). Csak összehasonlításul: ebben a tóban nagyjából hatszor annyi víz van, mint a Balatonban.

Miután letértünk a tó melletti útról, a GPS-em által talált „rövidebb” úton haladtunk. Egy darabig, míg egy lezárt kapu nem állta utunkat. Megfordulni esélytelen volt a szűk erdei úton, így gyakorolhattam a tolatást. Így jár, aki gépekre bízza a sorsát és letér a főútról. ;-)

Az első 20 kilométer egy völgyben vitt minket, igazából látnivaló nélkül (de lehet, hogy már kezdünk hozzászokni a szép tájhoz). Majd kiértünk egy fjordhoz, ahol úgy döntöttünk, hogy egy komp helyett a fjordot megkerülő utat választjuk. Nem bántuk meg. Az idő – egy kiadós esőt követően – kiderült és a hegy oldalán futó útról csodálatos látvány nyílt a fjordra és a távoli hegyekre. Utunkat pár percre megakasztotta egy nagyobb kecskecsapat, akiknél még a kitartó és ismételt dudálás is nagyon melankolikus hatást váltott ki.

A fő fjord partjára érve még 20 kilométert keletnek tartottunk, ahol egy komppal keltünk át az északi partra. Innen már főként lakott területen vitt az utunk Alesundba.

Egy óra körül, a várost elérve leparkoltunk a belvárosban és gyalog folytattuk utunkat. Kapásból egy gyorsétteremnél kötöttünk ki és – ítéljetek el, de – ettünk egy hatalmas és finom hamburgert. Eddigre már megint sötétszürke felhő borította az eget és hamarosan cseperegni kezdett az eső. A komolyabb zuhét ajándékboltban vészeltük át, így mire három körül az autónkhoz értünk már ismét hétágról sütött a nap. Így gyorsan felautóztunk a városban található kilátóba (most kihagytuk a 408 lépcsős gyalogutat, amely oda vezetett) és onnan gyönyörködtünk a fjordban, a városban és a környező szigetekben.

Mára ennyi programunk volt, így utunkat a mai szállásunk felé vettük. Ez az Alesundtól 30 kilométerre fekvő, apró kemping azzal büszkélkedhet, hogy faházai egy része közvetlenül a fjordra néz. És igen, faházunk teraszára lépve valóban gyönyörű látvány tárul a szemünk elé!

Mai rövidebb napunkat egy levessel koronáztuk meg és az este hátralevő részét pihenéssel töltjük.

Mivel a holnapi programunk elengedhetetlen összetevője a szép idő, ránéztem a várható időjárásra és még a yr.no is mást mond minden percben: mikor először néztem rá, holnapra 25-30 mm csapadékot adott (értsd rajta: szakadni fog az eső), de fél órával később már sokkal kedvezőbb volt az előrejelzés. Vasárnapra viszont szép, napos időt ígérnek. Gyorsan kalkuláltunk és arra jutottunk, hogy van mozgásterünk. Ennek megfelelően majd csak holnap döntünk az utolsó két napunk programjáról. Ha szép idő lesz, lehet, hogy tartjuk magunk az eredeti tervhez, de ha holnap rosszat mond, pihenünk és vasárnap reggel megyünk hajózni a Geirangerfjordra. Így kicsit hosszú lesz a napunk (utána még le kell autózni majdnem Osloig), de ott már nem tervezünk más programot. Legfeljebb este érünk oda.

Nagyon rosszul aludtunk az éjjel (meleg volt és mire rájöttünk, hogy mi a problémánk, már hajnalodott), így kicsit nyúzottan keltünk. Az idő borongós volt, de a yr.no déltől napot is ígért Vestkappra, így reményekkel teli készülődtünk. Táborbontásunk gyorsra sikeredett és fél 10 után már úton is voltunk a tegnap esti kompunk felé. Az utolsó kilométeren megnövekedett szembeforgalomból már sejtettük, hogy most futott be a komp, ezért igyekeztünk, s éppen elértük a beszállást.

Lotéból északnyugatnak vettük az irányt és Nordfjordeidén keresztül újra a fjord partján találtuk magunkat, de néhány tíz kilométer után már ismét elhagytuk a partokat és a Selje félszigetét vettük célba. A kettős félszigeten nem a legrövidebb út vezet a fokra: először a keleti oldalon északra vezet az út egy jó darabon, majd a hegyeken átkelve a félsziget két ágát elválasztó öblöt kerülhetjük meg, majd a 40 kilométer hosszú nyugati nyelvet kell keresztül szelni, hegyes-völgyes úton.

Az út festői, s nekünk a nap is kezdett kisütni, mire odaértünk. Amire viszont itt még fokozottan figyelni kell, azok a birkák. Máshol is kóborolnak, de itt bármely kanyar végén futhatunk bele egy békésen kérődző, vagy csak egyszerűen nyugodtan heverésző csordába. Volt, hogy fél percig kellett farkas-, akarom mondani birkaszemet nézni egy jóllakott jószággal, mire méltóztatott odébbállni. (Később rájöttünk, hogy a duda drasztikus, de hatásosabb módja az út megtisztításának.)

Nagyjából délre értünk fel Vestkappre. Azt hittük, hogy tegnap Brigsdalbreennél erős szélben volt részünk. Hát az semmi volt ahhoz képest, ami itt fogadott minket. Régi vitorlázó révén nem egy vihart megéltem már, de ez túltett mindenen. Abból, hogy nem lehetett egy helyben állni, még a fényképezőgép tartása is nehézségekbe ütközött, s rendesen rá lehetett/kellett dőlni a szélre, becslésem szerint a 80-90 km/h-ás alapszelet 100-120 km/h-ás lökések kísérték a víz felől. (Később ezt megerősítette, hogy a Vagsoyra vezető híd bejáratánál a figyelmeztetés először 25, később 27 m/s-os szelet jelzett.) Az erős szél ellenére nem volt kellemetlen idő, mert a levegő eddigre 23-24 fokosra melegedett.

A látvány csodálatos volt innen, az 500 méterrel a tenger felé magasodó természetes kilátóból. Nyugatra előttünk terült el az Atlanti-óceán végtelen kéksége, északra és délre pedig a norvég partok szigetekkel és magas szirtekkel szabdalt vonala. Itt fogyasztottuk el ebédünk, s miután még egyszer körbecsodáltuk a tájat, elindultunk lefelé.

Utunk következő állomása a Vagsoy szigeten található Krakenes fyr (fok) volt. Ide az északi tengerparton kanyargó lassabb, de szebb útvonalon jutottunk, át a szigetet a szárazfölddel összekötő 1200 méter hosszú és legalább 60-70 méter magasan ívelő hídon. Itt egészen a sziklák széléig merészkedtünk. Kicsit bíztam benne, hogy hatalmas hullámok nyaldossák majd a partokat, de közben a szél befordult és a part felől fújt. Itt is erős volt, s kegyetlenül leszakította a nyílt vízről érkező hullámok sziklákat nyaldosó tarajait, de egy-egy erősödés esetén akár a sima vízen is apróbb vizes forgószeleket keltett.

Sokáig el tudtuk volna nézni és hallgatni a tengert a meleg sziklákon ülve, az addigra már 26 fokossá melegedett, napfényes időben, de várt még ránk további látnivaló. Így összeszedtük magunkat és „ha kánikula van, akkor irány a strand” felkiáltással a sziget egyik öblében található Refvika homokos tengerpartját céloztuk meg. A tengerpart nagyon furcsán kilóg abból a tájból, amit eddig Norvégiából láttunk. Több száz méter hosszan húzódik a völgyben, s fehér finom homokja mintegy 50-70 méter szélesen uralja a partot. Nosza, nekünk sem kellett több, cipőnket hátrahagyva mezítláb sétáltunk a tenger felé. Bevallom, még sosem fürödtem óceánban. ;-) Bevallom, most sem. Elég volt bokáig a vízbe merészkedni, hogy eldöntsem, ezt a kedveltetésemet meghagyom Görögországra. Úgy tűnt, ezzel más is így volt, mert senkit sem láttunk bokánál mélyebbre merészkedni a vízbe.

Miután kistrandoltuk magunk, utunkat végcélunk felé, Európa legmélyebb tavának, a Hornindalsvatnetnek partján található kemping irányába vettük. Mire ideértünk, komor, borongós idő fogadott, így gyorsan ettünk, zuhanyoztunk és már csak a képek válogatása várt ránk. Most már esik…

Reggel már jól kezdődött a nap. Igaz kicsit hidegebb volt, alig 8 fokot mért az autó hőmérője, de a (szinte) felhőtlen égen ragyogott a nap… pontosabban ragyogott volna, ha nem állják útját a minket körülölelő magas hegyek. Mivel ma nem váltunk szállást, elég gyorsan összekészültünk és elindultunk mai fő látványosságunk felé: a Brigsdal gleccserhez.

A városból kilépve azonnal gyorsan emelkedni kezdett az utunk és mikor átbuktunk a 600 méteres hágón, lélegzetelállító látványban lett részünk. A napsütésben, kék ég alatt elénk tárult a Nordfjord belső része teljes pompájában. Alattunk a kék víz polipkarjaival, a távolban a Jostedals gleccser oldalágainak fehérlő sapkái. Mindezt pedig a zöld elképzelhetetlen változatában pompázó természet: világító, szépen művelt gyepek, sötétzöld fenyőerdők. Itt rögtön meg is álltunk egy-két fotó erejéig, majd folytattuk utunkat a fjord lábánál tekergő úton a gleccserek völgyébe.

Mikor befordultunk a völgybe, azonnal tudtuk, hogy valami elvarázsolt világba kerültünk. A néha lazán, máskor szorosan körülölelő helyenként 1000 méteres meredek sziklafalakról aláhulló tucatnyi vízesés a völgyben feszülő hihetetlen, türkizkék-smaragdzöld tavakat táplálta. Utunk a két nagyobb tó partját vezetett, s nem győztünk csodálni a látványt.

Nemsokára feltűnt egy hatalmas gleccser szédítő, meredek jégfala. (Bár nehéz viszonyítani, én úgy tippeltem, hogy a felső, függőleges jégfal 3-400 méter magas is lehetett.) Ekkor még azt hittük, hogy oda tartunk, bár kicsit gyanús volt, hogy az a gleccser láthatóan nem egy tóban végződött, 4-500 méterrel magasabban, mint mi voltunk, s abból kiindulva, hogy tavak mellett haladt utunk, nem volt valószínű, hogy az út túl sokkal kerülne magasabbra. (Ha csak a norvégok fel nem találták a lejtős tavakat. ;-))

Mikor elértük az autóút végét, kiderült, hogy ez nem az a gleccser. Az általunk megcélzott egy ide nyíló oldalvölgyben, úgy egy órányi járásra található. Így összeszedelőzködtünk: ruhákat, ételt, italt, gondoltuk majd fenn ebédelünk.

Amint befordultunk a völgybe erős szembeszél fogadott, így rögtön egy réteggel több került ránk. Az út eleinte egy erdőben vezetett a robajló gleccserpatak mentén, gyengén emelkedett. Egy kanyar után megláttuk az első küszöböt: egy nagyjából 50-60 méter magas sziklaképződményt, amely átnyúlt az egész völgy széltében, s e kiszögelésről dübörögve vetette alá magát a gleccserpatak fehér vize. A vízesés két lépcsős volt, a felső rész alján egy kőoszlop állta útját a víznek, amely dühösen vált szét a szikla két oldalán, hogy 20 méterrel lejjebb mérgesen csapkodja a sziklákat. A porzó vizet a szél messzi vitte.

Miután átkeltünk a vízpárán, egy meredekebb emelkedő szerpentinjén jutottunk fel a tetőre. Itt egy szinte teljesen vízszintes szakasz következett. Eközben a szél is elállt (legalábbis azt hittük), s a nap is kisütött, így gyorsan vetkőzni kezdtünk. Nagyjából tíz perces séta után jutottunk a második, az előzőnél kisebb küszöb aljára. Miután megmásztuk, bozótokkal szegélyezett út várt ránk.

Nem sokkal később, átbújva két egymásnak dőlt sziklatömb képezte kapun és egy hatalmas sziklatömböt élesen megkerülve két dologgal találtuk szembe magunkat: a gleccser és tava teljes, fantasztikus valójában, illetve egy adag finom hordalékkavics és homok. Ez utóbbi annak volt köszönhető, hogy fenn – becslésem szerint – legalább 60-70 km/h-ás szél fogadott minket: a lökések szinte fellöktek időnként, s ha oldalra fordultam, a hátamról le akarta csavarni a szél a hátizsákot.

De ha már idáig eljöttünk, nehogy már egy „kis” vihar visszafordítson minket! Bedőlve előre küzdöttük magunkat és úgy száz méterrel arrébb már egy picit enyhült is a szél, míg mire elértünk a tó túlsó oldalára, már majdnem teljesen szélárnyékba kerültünk.

A gleccser fantasztikus. A felső szakasz úgy 5-600 méterrel felettünk egy jégeséssel ér véget: itt hatalmas jégoszlopok várják a pillanatot, mikor óriási robajjal alázúdulhatnak. (Apropó robaj! Azért mikor ott voltunk volt egy kisebb leszakadás. Hatalmas csattanást hallottunk, majd öklömnyi és talán néhány focilabdányi golyó gurult le. A szél miatt egyébként szinte folyamatosan volt mozgás a jégen.) Az alsó szakasz lankásabb és kanyart vetve a völgy bal oldalán érte el a tavat. Így volt egy sziklásabb rész, ahol oldalról könnyen megközelíthető volt.

Az itt eltöltött bő negyedóra végére már átfáztunk annyira, hogy öröm volt visszaindulni. A hátszél nekünk kedvezett, egészen addig, amíg ki nem tértünk belőle.

Mivel eddigre két óra is elmúlt, a két küszöb közötti pihenőnél elfogyasztottuk szendvicsünk, majd folytattuk utunk lefelé, de most egy meredekebb, gyorsabb úton, amely kikerülte a vízesés vizes szakaszát.

Negyed négy volt, mire a parkolóból végül újra a fjord felé vettük az irányt, s eddigre megérkezett a beígért frontális felhőzet: zárt, szürke, sötét. Eső viszont még nem esett belőle. Mikor a völgyből kijutottunk, folytattuk utunk a fjord mentén, megkerülve azt, s átjutva az északi oldalára. Itt az autóút gyorsan emelkedni kezdett, s hamarosan 500-550 méter magasról tekintettünk a fjordra. Pár fotó erejéig meg-megálltunk, s megállapítottuk, még így a kék és szürke különböző árnyalataiba öltözött tájat szemlélve sem túlzás, hogy ez a fjord a legfestőibb az eddig látottak közül. Csak elképzelni tudom, milyen lehet napsütésben!

Utunk végén még átkompoztunk Lotéből Andaba és hamarosan itthon voltunk egy fantasztikus, de fárasztó nap végén.

Most alvás, aztán holnap irány a nyugatvég!

Reggel arra ébredtünk, hogy az ablakon keresztül vakítóan fehérlik a gleccser. Mivel előző nap már megtudtam, hogy egy óra alatt fel lehet jutni a gleccsertóig, ahol vagy egy hajó visz át a gleccserig, vagy fél órás sétával a tavat is meg lehet kerülni.

Ezen felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy beiktatjuk ezt a háromórás kerülőt az útitervbe, s mikor 10 körül elindultunk, nem vissza Sogndal felé vettük az irányt, hanem be a völgybe. Pont egy óra alatt feljutottunk a sebesen folyó, türkizkék vizű patak völgyében egészen a gleccser előtti tó partjáig. (Érdekes volt az önkiszolgáló jellegű belépőfizetés: el kellett venni egy borítékot egy dobozból, annak ellenőrző szelvényét letépve az ablakba kellett tenni, míg a borítékba a megfelelő mennyiségű, 25 NOK-át elhelyezve, a rendszámot ráírva egy postaládába kellett dobni. Itt működik, kíváncsi lennék otthon…)

Úgy döntöttünk, hogy odafelé sétálunk és valóban, egy viszonylag egyszerű, fél órás túra végén már a hajó túlsó kikötőjénél voltunk. Innen még nagyjából negyed óra, míg a gleccser jelenlegi végéhez értünk. (A gleccser az utóbbi 300 évben több kilométert, de 1950 óta is sok száz métert hátrált.)

Eközben a felhők megsokasodtak, ahogy a 1400-1600 méteres ormokon átbuktak, s a természet eme óriás hűtőszekrénye mellett nem volt kellemes sokáig időzni. Fotóztunk egy párat, megcsodáltuk a lélegzetelállító kék formákat (csak messziről, mert felszerelésünk nem volt a jégre menni), megkerestük a gleccser alól elődübörgő patakot, s elindultunk vissza. Visszafelé részben időhiányból a hajózást választottuk, így negyed kettőkor már ismét lefelé tartottunk a völgyben.

E „röpke” kitérő után visszatértünk eredeti tervünkhöz: vissza Sogndal városába, majd a Sognefjord északi oldalán végigautózni Vadheimig, itt fel Forne felé és vissza Byrkjeloban. Sajnos mire a Hella-Dragsvik komphoz értünk a hegyeken átbukó felhők ismét szürkévé varázsolták a tájat, s még egy-két csepp eső is megtisztelt minket. Ennek ellenére végigautóztuk a fjordot, csodálatos volt így is, de viszonylag keveset fotóztunk, mert rá kellett jönni, semmit nem ad vissza a fénykép.

Fornéból egy meglepően széles völgyön át, egy tó partján autózva jutottunk el a következő két napunk szállására, Byrkjeloba. Útközben még egy eső is elkapott, így még várnunk kell, hogy megéljük első csapadékmentes napunkat Norvégiában.

Holnap megint egy gleccserhez megyünk, most az északi oldalon, majd – ha időnk engedi és az időjárás megfelelő lesz, beiktatunk egy terven kívüli utat a Nordfjord belső végének északi oldalán.

Ma reggel ígéretes jeleket mutatott az ég. Igaz, néha nagy lendülettel kezdett újra esni, de közben időnként már az ég kékjét is megpillantottuk. Gyorsan sikerült összepakolnunk és 10 óra előtt már úton voltunk Voss felé. Az úton a megszokott esős időszakokat egyre több csapadékmentes szakasz váltotta. Már amikor kinn voltunk a szabad ég alatt és amennyire akkor meg tudtuk állapítani.

A vossi völgy csodálatos! Hatalmas, több száz méter függőleges szirtfalak között hol rohanó patak mentén vezetett az utunk, hol a patak tavakká szélesedve megnyugodott. A városban megálltunk egy órára, pótoltam megcsappant készpénz-készletemet, megnéztük a város templomát (ami, ellentétben a netes információkkal nem árboctemplom, bár ez a templom is a XIII. században épült és híres a nyolcszögletű fa tornyáról), sétáltunk a tóparton, kipróbáltuk a játszóteret és körülnéztünk a vásárlóutcában.

Innen folytattuk utunk a főúton, de hamarosan letértünk egy rövid megállóra, mivel „utunkba került” a Tvinne-vízesés robajló víztömege. A szerencse megint mellénk szegődött, mert már-már a nap is kisütött, amíg ott voltunk és a szél is nekünk kedvezett: elsodorta a vízpermetet. A vízesés hatalmas, teljesen négyzetes sziklák között dübörög a mélybe.

Miután kigyönyörködtük magunk a vízesésbe, folytattuk utunkat a mind szűkebb és mélyebb völgyben. A magas, szinte függőleges sziklákról számtalan kisebb, nagyobb vízesés bukik alá, nem győztük kapkodni a fejünket. Itt már olyan sziklás a vidék, hogy szinte alig bukkantunk ki a föld alól. Először egy 12, majd egy 5 km-es alagút várt ránk. De ez csak a „bemelegítés” volt a harmadikhoz: a Laerdal-alagút 24.5 km-es hosszával jelenleg a világ leghosszabb közúti alagútja. Érdekessége, hogy minden 6 km-en van egy parkoló kiképezve, amelyet felül kísérteties kék, oldalt pedig narancssárga fénnyel van megvilágítva.

Ami az alagutakat illeti, ma kijárt belőlük. Összesen 45 rövidebb-hosszabb szakaszon bújtunk a föld alá és összesen majdnem 90 km-et tettünk meg a sötétben. Ez a harmada a mai teljes útnak. Szóval, aki klausztrofóbiás vagy nem kedveli az alagutakat, annak nem ajánlom ezt az útvonalat!

Az alagútból kibukkanva Laerdal előtt úgy döntöttünk, hogy mivel a vossi végül nem árboctemplom volt, csak kellene egyet nézni és jött az ötlet, hogy tegyünk egy kis kitérőt Bourgund felé. A templom a XII. században épült és az egyik legjobb állapotban fennmaradt. Végül csak kívülről néztük meg, de megérte a kiruccanást. Megelevenedett előttünk a Michael Crichton műve alapján készült Banderas film, a 13. harcos.

Miután visszatértünk Laerdalba, már csak egy kompozás (amelyhez sem a Google Maps, sem a GPS-em képtelen volt elnavigálni, így orrunk után mentünk ;-)) és még 50 km várt ránk.

A szállásunk egy négyszemélyes, tágas faház, a verandáról a távoli gleccsert látjuk. Közben az idő is tovább javult, s bár a nap már a magas hegyek mögé bújt, s a hegyek felhőket eregetnek, vacsora után még kiültünk a verandára megírni a napi beszámolót.

Reggel arra ébredtünk, hogy nem esik. Gyorsan csináltam pár képet a kemping partjáról. Nagyon jól időzítettem, mert mire visszatértem a faházba, ismét szakadt az eső. Gyorsan csomagoltunk és ettünk, mert 9-re a komphoz kellett érnünk, amely majd átvisz minket a Hardangerfjord másik partjára.

Neki is vágtunk változó intenzitású esőben a komphoz vezető közel 20 km-es utunknak. Félúton egy alagút előtt 60 km/h-s korlátozást találtunk, aminek okát az alagút után azonnal megértettünk: az utat alig lehetett látni egy hatalmas vízesés permetjétől. Megálltunk a kialakított parkolóban, de rövid tanakodás után úgy döntöttünk, csak a kocsiból fényképezünk, mert ha kiszállunk az akkor éppen derekasan hulló eső és a vízesés permetjétől pillanatok alatt elázunk, de ha még be is vállalnánk a dolgot, fotózni nem tudnánk, mert ugyanez történne a fényképezőgépeinkkel is.

Rövid fotózás és filmezés után folytattuk utunkat a komphoz, majd 25 perces hajózással átkeltünk a túlsó partra. Ott a hosszabb, de szebbnek tippelt útvonalat követtük. Valóban gyönyörű lehet, még így, szürkén is szép volt, de az akkor már heves eső miatt nem nagyon tudtunk fotózni.

A szerencse mellénk szegődött, mert egy hatalmas vízesés került az utunkba, s éppen elcsendesedett az eső. Sőt! Pár pillanatra a napot is megláttuk. Hihetetlen volt a vízesés: az utóbbi 36 óra folyamatos esőzése valószínűleg még vadabbá tette, de úgy robajlott a sziklákon át, hogy egymás hangját alig hallottuk. Egy sziklakiszögelésnek köszönhetően még a vízfüggöny mögé is be lehetett sétálni.

Szerencsénktől feldobódva folytattuk utunkat Bergen felé. Az eső ereje minden kanyarban változott, annak megfelelően, hogy a közben felélénkült nyugati szél hogyan csapta a magas partfalnak a felhőket. Bergenben is folytatódott ez a rapszodikus időjárás, így az egyetlen fedett látnivalóval kezdtük: az Akváriummal. Ebben a szépen prezentált víziállatkertben még pingvineket is láthatunk, és még egy viszonylag egyszerű fókashow-t is megtekinthettünk. Közben az időjárás még szeszélyesebbé vált: általában csak gyenge, szemerkélő eső volt, amelyet időnként 5-10 perces felhőszakadás fűszerezett.

Majdnem három órát töltöttünk az Akváriumban, de végül úgy döntöttünk, csak odébb kell állni. Megint megkíméltek az égiek: az alatt a másfél óra alatt egyáltalán nem esett, amíg megnéztük a híres hanza házakat és a halpiacot. Itt Karolin is kiélhette magát: kapott egy hatalmas, tengeri herkentyűkkel teli tálat. Bevallom, én pont azt tettem, amit sosem értettem egyes turistáknál: hogyan lehet hamburgert enni, ahol teli a pult helyi sajátosságokkal. De ha egyszer nem szeretem a halakat és egyéb tengeri állatfajtákat! Mentségemre szolgáljon, hogy először rénszarvasburgert akartam enni, csak már nem volt. :-( Azért a bálnahúst én is megkóstoltam.

Miután jóllaktunk és kezdtünk átfázni, elindultunk a szállásunk felé, ami Bergentől 20 km-re található, egy tó partján. Fél 6-ra meg is érkeztünk, és szerencsére még száraz időben becuccoltunk a faházba. Amint Karolin becsukta az ajtót, szóltam neki, hogy nézzen ki az ablakon: kint már ömlött az eső.

Ma reggel vigasztalhatatlanul szomorkás időre ébredtünk és mire felkeltünk a kezdetben csak szitáló csapadékot is felhőszakadásszerű eső váltotta fel. Ezért egyelőre elnapoltuk az indulást.

Mivel délután 1 körül sem állt el az eső és jelét sem adta, hogy ezen rossz szokásán változtatni akar, lassan összeszedelőzködtünk, abban a hiú reményben, hogy talán a hegy másik oldalán nem fog ennyire esni.

Ennek megfelelően nagy reményekkel gurultunk be a tegnap már megismert alagútba, de amint 10 perc múlva kigördültünk a másik oldalon reményünk azonnal szertefoszlott.

Így aztán egy bevásárlás erejéig adtunk még egy esélyt az égi vízvezeték-szerelőknek, de úgy tűnik, ott már hétvége van.

Ennek ellenére – s mivel jobb ötletünk sem akadt – az eredeti tervnek megfelelően nekivágtunk az Oddától északra fekvő fjord keleti oldalának. Kezdetben szerencsénk volt és picit gyengült az eső, így legalább látni lehetett a túlparton a 6-800 méter magasból alázúduló vízeséseket és a csúcson fehérlő gleccsernyelveket. Egészen a fjord északi szájáig mentünk, ahol az beletorkollik a Hardanger-fjordba. Itt rövid pihenőt tartottunk, egy kis szőlőt csipegetve, majd elindultunk vissza. Ekkor már majdnem a fjordig húzódtak le a felhők és az eső is nagyon rákezdett, így még a nézelődés élményétől is megfosztott minket az idő.

Oddából még megpróbáltuk megközelíteni az egyik közeli vízesést a nyugati oldalon, de sajnos azon a helyen pont alagút van, így azt sem sikerült megtekinteni. Egy kisebbet (értsd, kisebb vízhozamú, de azért magas és sebes) vízesést találtunk, itt viszont nem volt lehetőség leparkolni, így tovább mentünk.

Utunkat ismét Sundal felé vettük, át harmadszor is a gleccser alatti alagúton. Ideát semmi sem változott. Esik. Nagyon esik.

Bánatunkat egy tányér (zacskós) gyümölcslevesbe és egy hatalmas adag édes-savanyú mártásos jázmin rizsbe öltük.

A mai napon igazából egy dolog változott: hogyan esik az eső. Volt, hogy esett, akadt, mikor nagyon esett, végül olyan is nem egyszer előfordult, hogy cefettül, piszkosul, elképesztő mértékben ömlött az eső. Most is pont ezt teszi.

Jól kezdődött a reggel. Az ígért rossz idő ellenére szép napos, igaz csípős reggelre ébredtünk. Mivel tegnap úgy döntöttünk, hogy megkíséreljük megmászni a Preikenstolent (Prédikálószék), kényelmesen, de tempósan megreggeliztünk és összecsomagoltunk és 9 után nem sokkal el is indultunk Stavanger felé. Az út során elkapott minket egy zápor, amely már nem tűnt annyira jó előjelnek, de mire a Lysefjordot átszelő kompot elértük, már csak felhőfoszlányok maradtak és ígéretesen sütött a nap.

Fél 12-re értünk a Preikenstolenhytta-hoz, s eddigre már megint borult volt az idő. Ettől függetlenül úgy döntöttünk, hogy ha már idáig eljöttünk (és kifizettük a 80 NOK-os parkolást), akkor nem fordulunk vissza egy csúcskísérlet nélkül.

Az út a csúcsra (és vissza) nem könnyű terep! Senki ne vegye félvállról a dolgot. Igaz, hogy az egy irányban 2-3 órás út csak 3.800 méter hosszú és nagyjából 325 méter szintkülönbségű az út, azonban ennek nagy részét az út első felében kell leküzdeni, néhol szinte már szikláról-sziklára kapaszkodva. Egyszóval a túra-, de legalább jobb sportcipő kötelező, már csak azért is, mert eső esetén időnként a lábunk alatt folyik a patak. A szikla „lépcsők” méretét figyelembe véve – külön nem erre „edzett” – 4-5 évnél kisebb gyerekek esetében is lényegesen hosszabb menetidőre számítson, aki nekivág.

Nem sokkal indulásunk után ismét esni kezdett, így mi is esőkabátba bújtunk. Különösebben nem aggódtam, még örültem is neki, mert ami eső leesik, az nem marad fenn a felhőben. ;-) Ezzel együtt a vizes kövek, a nagyon sok ember (helyenként egy embernyi az út, így gyakran kell megállni és bevárni a lefelé jövőket) miatt csak lassan jutottunk előre, s 100 perc is eltelt, mire az utolsó meredek emelkedő tetejére értünk, ami nagyjából féltávnál (de szintkülönbség tekintetében a négy ötödénél) van. Ekkor már fél órája sütött a nap. Innen van alkalma az embernek először a Lysefjordra tekinteni. Másik irányban pedig már az óceánpart és Stavanger látható.

Itt rövid pihenőt tartottunk, megebédeltünk. Ez alatt a negyed óra alatt ismételten megmutatta a természet, milyen gyorsan képes változni. Mire szendvicsünk végére értünk, nyugatról hideg szél kíséretében sötétszürke felhők másztak felénk. Az út háromnegyede még előttünk volt, az időjárás sem volt ígéretes és Karolin sem érezte teljesen jól magát, így rövid tanakodás után a visszafordulás mellett döntöttünk.

Visszafelé az utolsó 800 métert ismét szakadó esőben tettük meg, s az a tippem, hogy ez a zápor nagyjából a Preikenstolenen ért volt minket. Ez kicsit enyhítette csalódásunkat, hogy nem jutottunk fel. Sebaj! Kell valamit hagyni, hogy legyen miért visszajönni!

Miután szárazba tettük magunkat, elindultunk Sundalba, következő két napunk szállására. Az út változatos volt: tavak mellett, hágókon át, alagutakkal tűzdelt, sziklák tövében futó utakon, hatalmas, robajló vízesések tövében.

Odda és Sundal között egy 11 km-es alagút várt ránk, amely az egyetlen út a Folgefonna gleccser két oldala között (ez így egy kicsit túlzás: van egy alternatív út, amely 140 km kerülő és egy kompot érint).

Szállásunk a Maurangsfjord partján található. Ez egy nagyobb faház (4 személyes), amely előtt egy sebes patak morog, jobbra a fjordmenti hegyek 800-1000 méteres csúcsai, míg balra a gleccser egy nyúlványa látható. Nem rossz hely! A kempinges néni viszont nem beszél nagyon idegen nyelvet, így kommunikációnk kimerül abban, hogy én megpróbálom angolul elmondani a kérdésem, amiből ő kihámozza, amit tud, majd válaszol norvégul, amiből én próbálom kinyerni a lényeget. Internet pedig nincs.

Este befűtöttünk, vacsoránk finom (zacskós) leves és a kempingben vett sült krumpli volt, egy kis helyi mandulás sütivel, mint desszerttel.

A csütörtök reggel már igazi norvég hangulatú idővel köszöntött ránk: sötét fellegek alatt hideg északi szél fújt. Korán keltünk, mert ma hosszú út várt ránk. A kellemetlen időre tekintettel a faházban költöttük el a reggelinket, majd összeszedelőzködtünk és elindultunk a mai nap egyetlen tervezett látványossága felé: a Világ Végére, vagy ahogy a norvégok hívják: Verdens Ende felé. Ez az Oslofjord déli szájánál található földnyelv, amely benyúlik az Északi-tengerbe.

Nem sokkal az indulás után találtunk egy Rimi boltot, s bevásároltunk: kekszet, paradicsomot, italt, margarint és olyan süteményt, amit tegnap Vári Tibiéknél ettünk (és nekem nagyon bejött).

Majdnem 11 óra volt, mire elértük első úti célunk, a yr.no által ígért napsütés helyett azonban igazi világ végéhez méltó idő volt. Igazából nem volt annyira kellemetlen, mert legalább hideg nem volt: 15-16 fok volt, igaz a partról fújó egyre erősebb szél ellen nagyon jól jöttek a Triboard (ez itt a reklám helye ;-)) vitorlás kabátok.

Mikor a partra értünk, úgy tűnt, az égiek megkönyörülnek rajtunk: pár percre még a nap is ránk pislogott a fellegek között… hogy aztán három perc múlva szakadjon az eső. Az eső ellen behúzódtunk a régi világítótorony fedezékébe, s szerencsére a zápor tíz-tizenöt perc alatt megszűnt, így semmi akadálya nem volt, hogy kisétáljunk a félsziget csücskére.

Verdens Ende egyébként csodálatos, fantasztikus formára csiszolt kövek, a kövek között apró pocsolyák, a végtelenbe elnyúló tenger. Szóval látni kell!

Mire a nagyjából egy órás sétából az autóhoz értünk, ismét cseperegni kezdett az eső, így elkönyveltük, hogy szerencsénk volt.

Beütöttük a következő koordinátánkat a GPS-be és a hátralevő 380 km alapján felkészültünk egy hosszabb autózásra. Három nap elég volt, hogy megerősítsem azt a nézetem, hogy a norvégok nem egy száguldozó népség. Nagyon kellemes autózni, nincs tülekedés, nincs ész nélküli előzgetés, a forgalom alapból lassú: abszolút stressz nélküli. Persze ennek a „nyugdíjas” tempónak az is folyománya, hogy az amúgy is hatalmas országban a megszokottnál lényegesen hosszabb időt kell szánni az utazásra.

De az utazás semmiképpen sem nevezhető unalmasnak. Az utunk fantasztikus vidéken vitt keresztül: alagutak, hatalmas fjordokon magasan átívelő hidakon, ezernyi apró, érintetlen tó mellett suhantunk el, majd nyugat felé megjelentek a meredek falú hegyek is.

Nyugodt utunkat csak az E18-as út felújítása miatti terelések (a GPS nem ismert már megépített részeket, az autós atlaszunk pedig már olyanokat is jelölt, amelyeket még át sem adtak) és Arendal közelében egy hatalmas jégeső zavarta meg. Az idő kitisztult, hétágról sütött a nap és egészen 22 fokig felment a hőmérő higanyszála.

Délután fél 6-ra érkeztünk a Mandaltól délre fekvő kis félszigetre, amely Norvégia legdélibb lakott csücske. Itt egy-két fotó erejéig megálltunk: átkeltünk egy ingatag függőhídon, majd tovább indultunk végcélunk, Egersund felé.

A kempingbe pontosan 9-re értünk, egy apró, de minden igényt kielégítő faházat kaptunk egy sebes folyású patak partján. Fejedelmi, háromfogásos vacsorát ettünk: (zacskós) paradicsomleves, (zacskós) tejszínes csirkés tészta, norvég cookie. Majd egy forró zuhany (fejenként 10 NOK-ért) és a csalogató hálózsák várt ránk. Nem kellett minket ringatni. ;-)

Ma reggel arra keltünk, hogy a fjord felett ragyog be a nap az ablakunkon keresztül. Kicsit még szeles volt az idő, de nem volt kellemetlen. Karolin lassabban ébredezett, addig én fotózni próbáltam, nem teljes sikerrel, mert a téma nappal szemben volt.

Reggelinket a teraszon költöttük el, majd egy második körös fotózást követően összeszedelőzködtünk és nekiindultunk Oslonak.

Utunk rögtön egy rövid kompozással kezdődött. A svelviki komp állítólag a legrövidebb, minden norvég komp közül és valóban, itt a fjord 180 méteresre szűkül, s e rövidségen még az sem sokat változtat, hogy a komp majdnem teljesen átlósan, kétszer ennyit megy. Éppen lekéstük a 10 órás kompot, így az alig 4-5 perces utunkat majdnem 20 perces várakozás előzte meg.

Az átkelést követően hamar magasba kapaszkodott velünk az út és a belsőbb részeken kanyarogva, gyönyörű tavak mellett haladtunk, mígnem egy 7.3 km hosszú alagúthoz értünk, amely a fjord szélesebb ága alatt húzódott. Itt először lefelé haladtunk, majd jött egy emelkedő, amely legalább két érdi kaptatót kitett hosszban, mindezt még mindig a föld alatt. (Az alagút egyébként fizetős, 55 NOK-ot kérnek el egy autóért.)

Innen az autópályát követve, időnként lépésben, elértük Oslót, de ekkor már közel dél volt. Az első parkolóhely ötletünket gyorsan elvetettük, mert 25 NOK lett volna óránként. Közben olvastunk egy OsloPass nevű napijegyről, amely a legtöbb múzeumba, a tömegközlekedésre és az önkormányzati parkolókra szól és 220 NOK-ba kerül. Gyorsan számolgatva, a múzeumi belépőket 50-60 NOK körül számolva és a parkolást is belekalkulálva úgy tűnt, megéri. Viszont Turist Information csak a Főpályaudvaron és a belvárosban van, így vissza oda. Itt tekeregtünk a töménytelen turista között, de csak nem jutottunk közelebb az irodához, így végül leparkoltunk egy nem teljesen szabályos helyen és én elszaladtam az irodába. Végül vettem két OsloPass-t, bár azt, hogy parkolni hol lehet ingyen vele, a hölgy sem tudta megmondani. Ezért, mivel már fél 2 volt, úgy döntöttünk, hogy megyünk egyenesen a múzeumok szigetére és majd ott szerencsét próbálunk.

Az első múzeum a Viking kiállítás volt, ahol három, viking halomsírból előkerült hajó megtekintése mellett számtalan információt szerezhettünk az Északi emberek fénykoráról. Azért megdöbbentő, hogy ezekkel a hajókkal eljutottak egészen Észak-Amerikáig. (Igaz, később látni fogjuk, modern utódaik sem kisebb teljesítményekre voltak képesek.)

Innen a Kon-Tiki múzeum volt az úti cél, ahol a nevezetes hajón (amellyel 1947-ben 101 nap alatt Heyerdahl és társai eljutottak Peruból Polinéziába) kívül, a híres utazó többi hajójának (Ra 2 papiruszhajója, amellyel Afrikából Amerikába kelt át, és a Tigris, amellyel az Indiai-óceánt hajózta be) eredetije is megtekinthető, sok-sok információval.

A múzeum szomszédságában található egy másik hajónak és felfedezőnek emléket állító kiállítás is: a Fram és a sarkkutatást bemutató tárlat, ahol a hajóra is fel lehet menni. Sőt! Még az alsóbb szintekre is aláereszkedhetünk.

Mindhárom múzeum igényesen és érdekesen tálalta az információkat, a végén már nem is tudtuk magunkba szívni mindet.

Ekkor már közel 5 óra volt, úgyhogy nekivágtunk Drammennek. Mire megérkeztünk, nyugat felől sötét fellegek gyülekeztek így igyekeztünk fel a Spiralban, amely egy öt-hat körös csigaút felfelé a hegy gyomrában, s ahol 35 NOK-ért mehettünk fel. Fenn még sétáltunk egy rövidet, hátha valahol jobban rálátni a fjordra, de hamar visszaűzött minket az egyre jobban rákezdő eső.

Mire Vári Tiborékhoz értünk, már szakadt az eső. Tibor 18 éve él kint Norvégiában, nagyon sok hasznos információval szolgált, s meghívott minket egy látogatásra. Nagyon kellemes estét töltöttünk náluk, nagyon finom vacsorát ettünk, s kaptunk egy gyorstalpaló norvég kiejtéskurzust, miközben számtalan történelmi, nyelvészeti, földrajzi és egyéb ismerettel gazdagodtunk, köszönhetően neki és kedves feleségének. Mi több, kiderült, hogy egy utcával arrébb nőtt fel, mint én (Naphegy), egy általános iskolába jártunk (bár sosem egyszerre) és hallomásból még az unokatestvéremet., is ismeri, hiszen mindketten tájfutók. Kicsi a világ!  Még egyszer köszönjük nekik a vendéglátást!

Mire hazaértünk, már majdnem sötét volt (értsd, közel fél 11), s holnap hosszú nap áll előttünk, úgyhogy irány gyorsan az ágy!

Itthon ma reggel az időjárás már ránk hangolódott és igazi, Norvégiát idéző volt: sötét fellegekből csepergett az eső, s nem volt több 20 foknál. Ennek több okból is örültünk. Egyrészt megkezdhettük az aklimatizálódást, nem a 35 fokból csöppenünk bele a hűvösebb északi klímába. Másik ok sokkal prózaibb volt: mivel ki kellett centiznünk csomagoláskor a súlyt, a nehezebb és melegebb ruhákat magunkon vittük, így például a bakancsomat és a kabátomat. Ebben pedig nem kívántam kánikulában bőröndöket cipelgetni.

Hála a taxis helyismeretének, ügyesen kikerültük az összes dugót és útfeltúrást, így nagyon jó időben Ferihegyen voltunk. Itt kiderült, hogy jól csomagoltunk: az én bőröndöm állandóan ingadozott a 19.9 és a 20.0 kg között, de Karoliné is 18 kg felett volt. (Hazafelé persze kieszünk belőle nem is keveset.)

A repülőút Frankfurtig teljesen eseménytelenül telt: azo nnal a felhők felé emelkedtünk, majd ott is maradtunk a leszállásig. A repülőtéren várt ránk egy kis séta és sok-sok mozgójárdázás. A gép ugyanis a B terminálra érkezett, nekünk pedig az A terminál egyik csücskébe, a 38-as kapuhoz kellett eljutnunk. A két terminál egy – becslésem szerint legalább 3-400 méteres folyosóval van összekötve, ahol mozgójárda visz át. Innen már „csak” újabb mintegy másfél tucat mozgójárdás és gyalogos duatlon volt hátra, de végül úgy fél óra alatt kényelmesen átértünk.

A tranzitváróban kellemesen eltöltött két óra (Karolin aludt egyet én pedig megírtam a blog eddigi részét) után újra repülőn ültünk, újra a fellegek felett jártunk, majd újabb két óra elteltével kiléptünk Oslo repterére.

Az autókölcsönzőnél először bepróbálkoztak egy majdnem 300 NOK-kal magasabb árral, de mikor előkaptam a vauchert, nem volt vita. Sőt! Mint kiderült, sajnos nem volt Yaris vagy Peugeot 207-es méretű autójuk, ezért megdobtak minket egy Ford Focus-szal, azonos áron. Ennek azért örültünk, mert minden belefér a csomagtartójába és így nem látszik semmi, ha otthagyjuk a kocsit.

Fél 8-kor gurultunk ki az autóval és nekivágtunk az első etapnak, ami főként autópályát jelentett. Az első tapasztalataim szerint a norvég forgalom ritmusára két jelző ugrik be kapásból: lassú és nyugodt. Az autópályán max 110 km/h volt a megengedett, de a legtöbb helyen csak 90 vagy 80. Amúgy nem hiszem, hogy Norvégiában a tempomat forgalmazók bomba üzletet csinálnak. Szoktuk szidni a magyar utakat, hogy agyon vannak korlátozva. No, itt minden fél kilométeren van egy tábla, ami általában különbözik az előzőtől: egyszer 110, majd 90, aztán megint 100, megint 80, vissza 60-ra, majd 50-re, megint 70 és így tovább.

Az útdíj fizetés szisztémáját még nem teljesen értjük, mert bár keresztül mentünk több útdíjas szakaszon, fizetési lehetőséget nem találtunk. Állítólag, mikor visszavisszük az autót, akkor ott kell fizetni.

Ezek ellenére nagyon kényelmesen, pontban este 9-re megérkeztünk az első kempingbe. Az első két nap szállást adó házikó a fjord oldalán, egy sziklán áll, a teraszról és az ablakból egyenesen a vízre látni. A szállás pici, de otthonos.

Apropó, most már fél 11 van és már vagy fél órája besötétedett. ;-)

Minden kész. Bőröndök becsomagolva, lakás "téliesítve", taxi megrendelve...

Egyszóval még egy szűk óra és kezdődik. :-)

A hétvégén, pontosabban tegnap délután megejtettük a csomagolást. Rutinos utazóként szerencsére már nem olyan nagy kihívás: két óra alatt megvoltunk vele. Pedig kicsit neccesebb a 20 kilogrammos (inkább 15-16 kilós, hiszen a bőröndök sem pehelysúlyúak) súlykorlát Norvégiába készülve, mint mondjuk Görögországba. ;-) Kicsit aggódtam is, hogy beleférünk-e a 2x20 kg-ba, lévén most viszünk hálózsákot, fotóálványt és a meleg ruhák is nagyobb számban lesznek jelen, mint egy déli nyaraláskor.

Ezért mindent külön-külön lemérlegeltem egy konyhai mérlegen. Jó móka volt és így végre tudom, hogy mennyit nyom egy heti fehérnemű (650-700 g), 7 póló (1400 g), egy sportcipő (8-900 g) vagy éppen a tisztasági csomag (600-1300 g). :-) Az elektromos cuccok a kézipoggyászba kerülnek. (Annyi sztorit hall az ember a bőrőndből „elveszett” tárgyakról.) A csomagolás végén megtörtént a mérlegelés is: Karolin bőröndje jelenleg hozzávetőleg 15 kg, az enyém 16,4 kg. Így maradt még 5-6 kg (nem centizzük ki) a kajára és azokra a dolgokra, amit utolsó pillanatban kell behajítani.

Bölcs ember nem indul el biztosítás nélkül sehová. A költsége elhanyagolható a teljes úthoz képest, de ha egyszer kell és nincs, akkor ezerszer fizetjük meg. (Tudom, egyszer már kellett igénybe vennünk, s véletlenül hozzánk küldték ki a számlát a biztosító helyett. Így most már tisztában vagyok vele, hogy akármennyit utazom külföldre az életem során, akármennyit fizetek ki biztosításra, az egyenlegem már örökre pozitív marad, még akkor is, ha soha nem kell már használni.)

Ettől függetlenül utánanéztem egy kicsit jobban a dolognak. Bár Norvégia nem tagja az EU-nak, minden EU állampolgárnak jár az orvosi ellátás. Ehhez szükség van persze egy EU-s „TB kártyára”. (Kék, bankkártya méretű igazolvány.) Tehát ezt érdemes kiváltani. Pár ezer forint és minimum egy évig érvényes.

Bár van kártyánk, a poggyászaink értéke miatt mindig kötök rendes biztosítást is, méghozzá magas poggyászkár-biztosítással. Ez az extra biztosítás kerül kettőnknek a két hétre 19 ezer forintba. (Egyes biztosítóknál on-line meg lehet kötni, még sorban sem kell állni miatta.) Azonban, akinek nincs szüksége fejenként több százezer forintos poggyászbiztosításra, fele ennyiből megúszhatja.

Mint már írtam korábban, az általam fellelt összes autóbérlési lehetőség csak Inclusive volt, amely 5.000-8.000 NOK önrészt tartalmaz és nincs benne az üveg- vagy gumikár. Erre ad megoldást a insurrance4carhire biztosítása, ahol 49 angol fontért (jelenleg 15.200 Ft) 31 napos önrész biztosítást kapunk, ami tartalmazza az üveg- és gumikár biztosítását is, sőt az elvesztett slusszkulcs után is fizet. (Igaz, csak utólag, először ki kell fizetnünk az önrészt.)

Így végül, mindent (be)biztosítva a 34.100 forintból jön ki a biztosításunk.